MIÉRT FONTOS AZ ELSŐ HÁROM ÉV?

Hogyan hatnak életünkre gyermekkori traumáink, miközben nem is vagyunk ennek tudatában?

Szerző: Tomislav Senečić, A Tudatos Szülő program előadója és a horvátországi Centar za Integrativni Razvoj vezetője


Már az agykutatás fejlődése előtti időszakban fontosnak tartották a gyermek korai fejlődésének korszakát. A pszichoanalízis kezdete óta Freud, később Melanie Klein, Margharet Mahler, Donald Winnicott, William Fairbairn voltak azok a pszichoanalitikusok, akik megfigyelték a gyermek korai fejlődését és ennek hatását a személyiség későbbi kialakulására. Úttörő munkájukkal felépítették a klinikai pszichológia és a tárgykapcsolat-elmélet alapjait, vagyis a pszichológia azon ágát, amely a gyermek és környezete (az elsődleges gondozó) kapcsolatával foglalkozik. E fantasztikus felismerések ellenére az első három év fontos szerepét sokáig mellőzték. Ez az elfelejtett időszak elvontnak és meghatározhatatlannak tűnt.

Amire nem emlékezünk, valószínűleg nem is létezik.

Még a klasszikus pszichoterápiás folyamat során is kikerülték ezt az időszakot, helyette azokra az eseményekre koncentrálva, amelyek hároméves kor után történtek, és amelyekre tisztán emlékezünk.

Az idegtudomány és a technológia fejlődésével a pszichológia területén is forradalom kezdődött el. Azon felismerés, hogy a legkorábbi időszakban szerzett tapasztalataink formálják leginkább agyunkat (neuroplaszticitás) és későbbi pszichés struktúránkat, erősen hatott a különféle viselkedésminták és pszichopatológiák megértésére. Ezen túl pedig hatott a kliensekkel végzett pszichoterápiás munkához való hozzáállásra is. A legkorábbi időszakkal kapcsolatos tudás nélkül a pszichoterápiás munka ma nem lehetne hatékony, korlátozott lenne.

A későbbi éveket sem szabad figyelmen kívül hagyni

Mint minden új felfedezés, az első három év fontossága is divattá és gyakran túlságosan is hangsúlyozottá vált. Ez oda vezetett, hogy a későbbi fejlődési szakaszokat gyakran figyelmen kívül hagyták.

A korai fejlődési szakasz fontossága a gyermek (szelf) és a környezete (tárgy) viszonyában tükröződik. Ebben a viszonyban alakul ki a gyermek fizilológiai, érzelmi és viselkedési szabályozásának mintája, amely a személyiségünk későbbi szerkezetének alapjává válik.  A gyermek ebben a korai életszakaszában számára kellemetlen tapasztalatokkal is találkozik (éhség, hideg, kontaktus hiánya, pelenka által okozott irritáció). Rosszabb esetben előfordul, hogy ezt a kellemetlen tapasztalatot elhanyagoltság miatt vagy a szülő gyermekgondozási képességének hiánya miatt éli meg a gyermek, ennek következtében pedig tartós szorongást él át.

Ha a gyermek nem kap megfelelő segítséget, akkor egy úgy nevezett „kibírhatatlan szorongást” fog megtapasztalni, amely az idegrendszert stimulálja. Ha nem jelenik meg a megfelelő szabályozás, vagyis a gyermeket megnyugtatni képes szülő, akkor ezen állapot következménye az lesz, hogy nem fog tudni megnyugodni.

Ha gyermekként a külső, gondozó általi elég jó szabályozást nem tapasztalhattuk meg, akkor későbbi életünk során állandóan a szabályozást fogjuk keresni. Ebből a problematikából ered mindenfajta függőség, amely nem más, mint eltorzult formájú próbálkozás arra, hogy megkapjuk a hiányzó szabályozást anyánktól, meleg kontaktuson, türelmen és jelentéten keresztül.

Ebben az esetben a mélyebb ellazulás és az életnek az élvezeten és elégedettségen keresztüli megtapasztalása korlátolt marad, vagy teljesen hiányzik. A stresszválasz képessége ilyenkor gyenge, amely későbbi pszichopatológiák kialakulásához vezethet és betegségek kiváltó tényezője is lehet. A terápiás folyamatban a személy a szabályozás és megnyugvás képességét keresi és fejleszti. Ebből láthatjuk legkorábbi tapasztalataink fontosságát és későbbi életszakaszainkra kifejtett hatását.

 Miért fontos?

Kiemelkedően fontos ez alatt az időszak alatt annak a módja, ahogyan köztünk és a világ (vagyis az anya) között kialakul a kapcsolat. Amennyiben a környezet (anya) gyengéd, türelmes és jelenlevő volt, a gyermek pozitív tükrözést kap.

Ez hatással van az önmagunkról alkotott kép kialakulására, vagyis mélyebb önérzetünkre, amely ekkor azon az érzésen alapul, hogy „rendben vagyok!” Ellenkező esetben negatív és önbizalom-hiányos képet alakítunk ki magunkról, és személyiségünk a félelemre, szégyenre és a nem-megfelelés élményére épül fel.

Következésképpen, önmagunkról alkotott belső képünket annak alapján alakítjuk ki, ahogyan a környezetünk tükrözött vissza bennünket életünk legkorábbi szakaszában.

”Befejezetlen történetek”

A közöttünk és a világ között kialakult első kapcsolatban, vagyis a tárgyhoz (a körülöttünk levő személyekhez) való kapcsolódásban szerzett tapasztalataink határozzák meg, hogy hogyan fogjuk kialakítani és építeni közeli kapcsolatainkat. Itt elsősorban a partnerkapcsolatra gondolunk. Ha az anya, vagy bármelyik másik gondozó elérhető volt, eléggé jelen tudott lenni, nem tartotta vissza a szeretetét, és a gyermeket türelemmel és megfelelő törődéssel gondozta, az olyan személyiséget fog kialakítani, amely képes lesz kinyílni a szeretet felé, anélkül, hogy attól félne, hogy megsérül, vagy „elveszíti” önmagát. Pozitív képe lesz önmagáról és nem tűr el számára káros kapcsolatokat hosszan. Az ilyen kötődés kialakítására való képességet nevezzük „biztonságos kötődésnek”.

Ellenkező esetben „bizonytalan kötődésről” beszélünk. Ilyenkor arról van szó, hogy a partnertől várjuk el, hogy azt nyújtsa, amit a szülők nem adtak meg. Elsősorban a biztonságérzetre, az értékesség érzetére és a tiszteletre gondolok. Ebben a helyzetben a személy az érzelmi regresszió állapotában él, állandóan azt várva a világtól, hogy befejezze azt a történetet, ami benne befejezetlenül maradt. Ez az alapja minden párkapcsolati konfliktusnak, amikor a személyiség mély, tudatalatti rétegéből az egyén a partnerére vetíti ki szüleit. Ha a partnerek korábban fel nem dolgozott problematikájuk helyéről kerülnek egymással konfliktusba, majdnem lehetetlen kiutat találni, amíg nem válnak tudatossá arról, hogy ez a konfliktus korai gyermekkoruk során jött létre.

Az egész életünk eltelhet és gyakran el is telik azokkal a tudattalan próbálkozásainkkal, hogy meggyógyítsuk korai traumáinkat. Ha ezt nem tudatosítjuk, és nem kezdünk el dolgozni ezzel, életünk folyamatos szenvedéssé válhat, miközben nem is értjük, mi történik velünk.

Amikor azonban elkezdjük belső pszichés terünk felfedezését, megértjük, hogy a „kulcsok” a mi kezünkben vannak ahhoz, hogy megváltoztassuk mindazokat a negatív mintákat, amelyek életünket irányítják, és megtanuljuk szabályozni és egészséges, természetes, konstruktív módon megnyugtatni magunkat.